Meghívás kritika: Olivia Wilde visszatért, de még hogy!

Hosszabb kihagyás után tért vissza a rendezői székbe Olivia Wilde, a Doktor House sztárja és a Booksmart óta a női alkotók élvonalába tartozó direktor: a Meghívás (The Invite) egy spanyol színdarab (Los vecinos de arriba), és annak filmadaptációja, a Szenvedélyes szomszédok (The People Upstairs) Amerikába helyezett feldolgozása, nem mellesleg 2026 egyik legjobb, legviccesebb mozifilmje.

Bevallom, csak néhány hete szereztem tudomást egyáltalán arról, hogy érkezik, és akkor sem elsősorban Olivia Wilde, hanem a The Studióval és korai stoner komédiáihoz képest merész, drámai szerepeivel egyre magasabb polcra kerülő Seth Rogen ragadta meg a fantáziám.

Mintha valahol már láttam volna

A Meghívás 107 perces kamaradráma, illetve szatíra, mely olyan klasszikusokból merít, mint a pokoli vendégségekről szóló filmek alapkövének tekinthető Nem félünk a farkastól (Who’s Afraid of Virginia Woolf?, 1966) vagy a párkapcsolati tematikát a szexuális forradalmon keresztül boncolgató Bob & Carol & Ted & Alice (1969), illetve nyilván a spanyol eredeti, a Szenvedélyes szomszédok (The People Upstairs) 2020-ból.

🎬 Ezek a filmek érkeznek a mozikba július folyamán!

Plusz eszünkbe juthat a 2018-as, magyar BÚÉK című dramedy is, de a készítők vélhetően nem egy kevébé ismert, szilveszteri moziból inspirálódtak.

Egyszerre húsbavágó párkapcsolati dráma és frenetikus szatíra

A Szenvedélyes szomszédok számomra teljesen kimaradt, így alaposan sikerült meglepnie Olivia Wilde rendezésének: az ugyanis meg sem próbálja véka alá rejteni Rogen és a színész-rendezőnő kapcsolatának gondjait, első közös jelenetük során egyértelművé válik, hogy karaktereik már csak megszokásból, kényszerből vannak együtt.

Penélope Cruz és Edward Norton párosának betoppanásával sem válik jobbá a helyzet, noha látható némi kísérlet problémáik leplezésére: elszólásaik és szurkálásaik pedig egyszerre teszik frenetikusan vicces szatírává és lehúzó drámává a Meghívást.

Ez egyébként az egész filmre igaz: sokkal komolyabb hangvételre számítottam, de a közönség szinte megállás nélkül nevetett, amihez hasonló élményben a 2025-ös Csupasz pisztoly óta nem volt részem: folyamatosan pörögnek a dialógusok, és olyan tempóval lövöldözik a poénokat, hogy már csak a nagy számok törvénye miatt is, valami mindig betalál.

A Meghívás ennek ellenére mégsem válik komolytalanná, a humor ugyanis húsbavágóan valós helyzeteken alapszik, a fináléra pedig tényleg átmegy keményebb, bár picit didaktikus drámába. A kiüresedett kapcsolatok, kommunikáció és szexualitás fontossága, valamint az életközepi válság feldolgozásának témájához nagyon passzol ez a stílus, ahogy a színdarabokat idéző prezentáció is.

Színházi alapok és a Meghívás gyengeségei

És ha már színház: ugye maga a film is Cesc Gay spanyol darabján, a Los vecinos de arribán alapul, de maga az amerikai adaptáció is megidézi a világot jelentő deszkákat. Olivia Wilde rendező Cassavetes-szerű, off-Broadway jellegű munkának írta le a forgatást, mely során időrendben vették fel a jeleneteket, illetve hetekig próbáltak, és csiszolták a forgatókönyvet Rashida Jones és Will McCormack írók közreműködésével.

Wilde egyébként eredetileg kifejezetten a rendezésre akart koncentrálni, ám Seth Rogen és Edward Norton meggyőzték, hogy színészként is részt kell vennie a projektben. Ezt talán mellőzhették volna, mert bár Wilde sem rossz, színpadias játéka nem egyszer kilóg színésztársai természetesebb, mégis erőteljes alakítása mellett.

Mégsem őt hoznám fel, mint a Meghívás egyetlen, komolyabb gyengepontját: 107 perc papíron nem tűnik soknak, a történet azonban a pörgős párbeszédek és a megállás nélküli szatirikus komédia ellenére mégis el-ellaposodik, amin 10-15 perc kurtítás már sokat segített volna.

Analóg képi világ és lenyűgöző operatőri munka

Már csak azért sem lenne elegáns, ha belekötnék Olivia Wilde-ba, mert direktorként viszont remekül helytállt, ám a fényképezés, a kompozíciók és a keretezés még a rendezésnél is erősebb pontjai a Meghívásnak: Adam Newport-Berra operatőr egészen zseniális munkát végzett a terek, tükrök jelenetekben való kreatív, karakterek viszonyát, széthúzását vagy épp közeledését érzékeltető használatával.

A filmet ráadásul 35 mm-es celluloidra forgatták, a zajos, analóg képi világ pedig egészen különleges, retro hangulatot kölcsönöz a történetnek, ezzel utalva az alapanyag színpadi, materiális mivoltára.

A magyar szinkron 22-es csapdája

Végül, de nem utolsó sorban beszélnünk kell a szinkronról. Seth Rogen hangja ezúttal Zámbori Soma, aki bár itt-ott nagyon közel kerül a tökéletes megszólaltatáshoz, valahogy mégis kilóg a lóláb, és ismét csak azt bizonyítja, hogy Rogen orgánumát egyszerűen nem lehet magyarítani.

A többiekről szintén leugrott olykor a magyar hang, ez a színpadias előadásmód egyszerűen megöli a szinkront, felirattal viszont senki sem ülne be rá – ez a hazai mozikultúra 22-es csapdája, ami úgy tűnik, már sohasem fog megváltozni.

A képek forrása: Fórum Hungary