Életem legjobb száma kritika: kissé hamisan szól az év zenés vígjátéka

Üresen nem lehet maradandót alkotni, aki viszont tud miből meríteni, legtöbbször épp ezért nem törhet már ki: Paul Rudd és Nick Jonas nyári vígjátéka, az Életem legjobb száma üzenetében ugyan lenne spiritusz, a kész film azonban több ponton is megbicsaklik, így az év legszórakoztatóbb zenés komédiája helyett inkább kelti kihagyott ziccer érzetét.

Rongyosra játszott kotta

Ugyan a téma érdekes és értékes, a 98 perces Power Ballad első órája sablonos panelekre épít, így hiába van rendben a cselekmény alapvető tempója, valahogy mégis lapossá, érdektelenné válik: nem akarok spoilerezni, de biztosra veszem, hogy a nézők nagy hányada negyed óra után rá tudná vágni, hova fut majd ki a történet.

És mondanám, hogy az utolsó fél óra lehozza a csillagokat és úgy felrázza a filmet, hogy minden hibáját feledteti, de sajnos nem ez a helyzet, noha az utolsó etap tartogatja a mozi legerősebb jelenetét.

John Carney ismét a húrok közé csap

John Carney rendező mondhatni a zenés filmek egyik mestere, az Életem legjobb száma pedig nem tér le a Sing Street és a Szerelemre hangszerelve által kitaposott ösvényről: itt is hétköznapi ember álmodozik zenei karrierről, de csak remény és kudarc keserédes hullámvasútjára válthat jegyet.

A zenék azonban úgy érzem, picit most félrementek: rockosabb hangszerelést vártam és vágytam, de sajnos egyetlen AC/DC nótát leszámítva inkább popos irányt vesz a Power Ballad stílusa, viszont a történet konfliktusát adó „How to Write a Song Without You” című dal például ennek ellenére is kifejezetten fülbemászó.

A sztárság ára

Nagyon betalált viszont a zenei, vagy úgy általában a profi művészek világának bemutatása: nem sajnáltatja Nick Jonas (igen, a Jonas Brothers haramada!) karakterét, mégis jól átadja, mennyire el tud valaki távolodni ebben a közegben, életben saját magától; hogy egy nagyobb alkotói válság esetén alkalmasint az ördögnek is kénytelen eladni a lekét, ha talpon szeretne maradni.

Jonas miatt pedig extra meta ízt kap a filmnek ezen vonulata: noha tudtommal nem igen voltak balhéi a fiúbanda famíliának, karaktere mégis értelmezhető egyfajta önvallomásként, bocsánatkérésként azok felé, akiket a csúcson eltaszított vagy épp kihasznált.

Paul alakítása ránkRuddja az ajtót

Paul Rudd pedig kifejezetten jól hozta a nagyreményű, végül mégis kisemmizett kisembert, jelenléte viszont nem ezért volt igazán meglepetés: hiába láttam a nevét a poszteren, mégis Glenn Powell szürreális mosolyát vártam a vásznon – szerintem az angol cím (Power Ballad) vezetett meg.

Rudd azért is erős pontja az Életem legjobb számának, mert bár könnyed, zenés vígjátékként hirdetik, karakteríve kapott egy-két kifejezetten kemény mélypontot, ami simán bevihet pár gyomrost a gyanútlan nézőnek. A színész ráaádsul maga is énekel a filmben, így igazi popsztárként is meg kellett állnia a helyét.

Felirat nélkül mit érek én?

De ha már éneklés, a magyar változat nagy hibája, hogy egyetlen dalt, zenés jelenetet sem feliratoztak – ezek ugyanis számos alkalommal mélyítik a karaktereket, vagy csak simán viccesek. Már csak utóbbi miatt is érdemes lett volna ezeket a részeket lefordítani, mert a film humora elég ingadozó, és vígjáték helytt is inkább a dramedy írja körül jobban, milyen élmény az Életem legjobb száma.